Nem vagytok elkényeztetve mostanában új posztokkal, mivel a blog szerkesztősége élete posztját fogalmazza már vagy egy éve, szóval ez is csak egy beetető poszt lesz, viszont annál érdekesebbnek ígérkezik.

Geszti Péter munkásságát nem nagyon kell bemutatnunk. Volt néhány együttese és mentoráltja (a Magyarország szövegét is ő írta, amit Oláh Ibolya énekelt el és mi is írtunk már róla), ezúttal a Jazz+Az lesz nekünk az érdekes. Talán az sem meglepő, hogy majdnem annyira sűrűn merít más szerzők munkáiból, mint H.P. Baxxter, de igyekszik többnyire háttérben lappangó forrásokat választani, így nem szokott feltűnni a turpisság. Az viszont elvitathatatlan, hogy zseniális dalszövegíró, ebben egyet is értettem a társszerzőmmel, Flankerrel, de ettől még a címben szereplő zenéjétől véletlenszerű helyeken támadnak idegrángásaim, nálam a szójáték- és rímcunami sem menti meg attól, hogy az emlékét is ki akarjam törölni egyszer s mindenkorra.

Idézzük tehát fel a Mit tehet a sejt? című zenéjét (már a cím leírása közben is vagy háromszor ütöttem mellé):

Nem vagytok elkényeztetve friss posztokkal, mert időből van mostanában a legkevesebb, bár azért a Facebook oldalt igyekszünk pörgetni, hogy ne maradjatok teljesen tartalom nélkül. Arról szól ez a rendhagyó bejegyzés, hogy részben miért is volt mostanában igen kevés időm.

Az előző poszt Manoyáról szólt, akinek az oldalát szorgalmasan be is lájkoltam. A posztot a művésznő is olvasta, és amikor megvettem tőle a Hundred Arms című lemezét (roppant igényes egy darab, és nem mellesleg jó zenék is vannak rajta), egyénre szabottan dedikálta is, pusztán jófejségből, itt is köszönet neki érte, nagyon jólesett a figyelmessége és a közvetlen stílusa. <3

A Facebook oldalán keresztül értesültem arról is, hogy remixpályázatot hirdet az új kislemezéhez, az In My Sleephez. Természetesen tétje is volt, a legjobbak felkerülnek majd a digitálisan letölthető hivatalos maxira, így mindenképp érdemes próbálkozni. Kicsit kipattant a szemem, de egyúttal lelkesedésem is vesztettem, ugyanis annak már vagy tizenöt éve, hogy utoljára próbálkoztam zenecsiholással, és az is leginkább előre legyártott loopok összepakolása volt. (Akit érdekel, ide kattintva meghallgathatja az egyiket, sőt, le is töltheti, fogadásból készült egy délelőtt alatt. Nem életem főműve semmilyen szempontból, de nem is szégyenkezem nagyon miatta. 1998 körül elment.) Tudtam, hogy ide ennél sokkal több kell, de nem terveztem próbálkozni, mert tudtam, hogy az akkori szint ide nagyon kevés lesz, azóta meg a technika is jócskán fejlődött, én viszont csúnyán lemaradtam. Az eredeti hangsávok természetesen rendelkezésre álltak Manoya SoundCloud oldalán.

Az eredeti változat, album version:

A jómúltkorában épp sikerült elcsípnem a tévében a Petőfi Rádió Szimfonik 2013 élő adását. Voltak jó dalok, de igazán csak az egyik fogott meg, Manoya (Hodosi Enikő) előadása. Némi kellemetlenséget is tartogatott a felkonf, ugyanis a közönség nem tapsolt, a műsorvezetőnek kellett kicsit megnoszogatnia a népet. Manoya ennek ellenére hatalmasat énekelt, nem maradt el a végén a vastaps sem (magához tért a közönség közben), én meg teljesen beleszerettem a hangjába és a feldolgozásba is. A zenei alap ugyanúgy tökéletesen passzolt a dalhoz, mint az énekesnő hangja, a vonósok (is) nagyon jót tettek neki. Enikőről a zene.hu-n lehet bővebben olvasni, én csak két érdekességet emelnék ki: egyrészt a Neo énekesnője, másrészt ő is énekel Žagar Wings of Love-jéban az Underground Divas tagjaként, a videoklipben is látható. Kedves Enikő, lett egy újabb rajongód!

A Scooter hálás visszatérő vendég a blog hasábjain (ezek voltak a korábbi posztjaink, ahol megemlítettük őket), több tucat posztot is szentelhetnénk nekik, ugyanis köztudottan rengeteg helyről merítenek, ezért méltán szerepel a frontember a fejlécünkben is. Flankerrel lassan fő célunkká tűzzük ki, hogy keressünk egy olyan ismert Scooter zenét, ami nem feldolgozás. A Maria sokáig tartotta magát, de végül ez a fal is ledőlt. A felfedezés Flankerr érdeme, köszönöm neki!

A mai pofáraesésem is kipipálva. Kerestem egy zenét, ami manapság (is) sokszor felcsendül a rádiókban, de az előadó és a címe valahogy eddig mindig elkerült. A párom többet hallgat rádiót, kisegített, úgyhogy nagy lendülettel vágtam fel a laptop tetejét, hogy most majd jól feltalálom a spanyolviaszt, mert a kockaságom ezúttal olyan előnyt biztosít majd, mint még soha, majd most jól megmondom, a neten ráadásul erről semmi, zenetörténelmet írok, és hasonló ambíciózus tervek. Tulajdonképpen nem is tévedtem nagyot, de a koppanás eztán jött. Sújtósan. Csupán száz év, de ne szaladjunk ennyire előre.

A zenéről nem mondok most semmit, divatos, fülbemászó, leplezetlen autotune szőke csajjal, kész, passz, ne akadjunk fenn minden apróságon. Aki nem mai csirke, annak megüthette eddig is a fülét egy ismerős dallam a zene közepén, de a fenti kis bevezetőm a másikat takarja. Amelyik azonnal szembejön a háromszögre tenyerelés után.

Ke$ha – Take It Off:

Határtalanul szomorú vagyok. Úgy tűnik, most jött el a teljes ötlettelenség ideje a zeneiparban (leszámítva néhány üdítő próbálkozást), főleg a rap és R&B vonalon, ezúton is köszönöm Pitbullnak, Ushernek és a többieknek. Vannak zenék, amelyeket egyszerűen nem lehet se jól mintának felhasználni, se feldolgozni, mert a fülünkben úgy és akkor rögzült, ahogy azt akkor szarrá hallgattuk mondjuk kazettáról. Most pedig sorra jönnek az igazán jellegzetes dallamok újraértelmezései, én ilyenkor úgy érzem, hogy erőszakot akarnak venni rajtunk, hiába vannak rétegek, akik ezt imádják. Ilyen volt a Play Hard Alice Deejay koppintásként nemrégiben, ilyen a mostani alanyunk is. Ne értsetek félre: ótvar gyenge remixek mindig is voltak, tüccösítő próbálkozások is (Jan Wayne, Scooter és a többiek például), de általában nem tudtak megmaradni egy hónapig sem a köztudatban. Ez most más, most nem ismeretlenek próbálnak mások hátán eléldegélve szakítani egy kisebb darabot a sikerből, hanem igazi nagyágyúk lapátolják a szennyet a fülünkbe, talicskával, Új szövegekkel, dallammal próbálják megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Na jó, abbahagyom a kesergést.

Pitbullt nem véletlen emlegettem. Amikor néha hallok itt-ott rádiót, mindig találkozom régi ismerőssel, így volt ez most is, és még csak véka alá sem rejtik. Ehhez kellett egy ismert énekesnő és egy manapság nagyon menő előadó. Christina Aguilera kicsit lelakott mostanában, de a hangja még megvan, úgyhogy nem csoda, hogy jól jött neki a napszemüveges kopasz mankó.

A számunkra érdekes rész a 42. másodperc körül csendül fel:

Rendhagyó módon egy vicces jelenet lesz ennek a bejegyzésnek a témája. Aki nem tud róla, valószínűleg észre sem vette még, hogy a Blue Öyster Cult – Don't Fear The Reaper című zenéje alatt végig tehénkolomp szól. Eredetileg nem vele együtt vettél fel a zenét, az utolsó pillanatban tették be. A basszusgitárosnak villant be, hogy milyen jól szólna a tehénkolomp kiséretként. Mindenki hülyének nézte, de azért rápróbálták – végül úgy érezték, hogy ez rántotta össze a zenét, úgyhogy benne maradt. Ebből nőtt ki az egyik VH1 – Behind the Music (kulisszák mögött) részben leadott résznek beállított, valójában a Saturday Night Live kis vicces jelenete, amelyben a producer (a Bruce Dickinson, megformálója Christopher Walken) mindenáron több és több tehénkolompot akar a felvételen hallani. Azóta a more cowbell, azaz a „még több tehénkolomp” jellegzetes kifejezés lett, olyannyira, hogy még saját Wikipedia szócikke is van. Az angolul legalább közepesen tudók számára igazi csemege lesz, de a videó után leírom röviden, hogy miről is szól. Az explore the studio space utáni rész világbajnok: