Határtalanul szomorú vagyok. Úgy tűnik, most jött el a teljes ötlettelenség ideje a zeneiparban (leszámítva néhány üdítő próbálkozást), főleg a rap és R&B vonalon, ezúton is köszönöm Pitbullnak, Ushernek és a többieknek. Vannak zenék, amelyeket egyszerűen nem lehet se jól mintának felhasználni, se feldolgozni, mert a fülünkben úgy és akkor rögzült, ahogy azt akkor szarrá hallgattuk mondjuk kazettáról. Most pedig sorra jönnek az igazán jellegzetes dallamok újraértelmezései, én ilyenkor úgy érzem, hogy erőszakot akarnak venni rajtunk, hiába vannak rétegek, akik ezt imádják. Ilyen volt a Play Hard Alice Deejay koppintásként nemrégiben, ilyen a mostani alanyunk is. Ne értsetek félre: ótvar gyenge remixek mindig is voltak, tüccösítő próbálkozások is (Jan Wayne, Scooter és a többiek például), de általában nem tudtak megmaradni egy hónapig sem a köztudatban. Ez most más, most nem ismeretlenek próbálnak mások hátán eléldegélve szakítani egy kisebb darabot a sikerből, hanem igazi nagyágyúk lapátolják a szennyet a fülünkbe, talicskával, Új szövegekkel, dallammal próbálják megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Na jó, abbahagyom a kesergést.
Pitbullt nem véletlen emlegettem. Amikor néha hallok itt-ott rádiót, mindig találkozom régi ismerőssel, így volt ez most is, és még csak véka alá sem rejtik. Ehhez kellett egy ismert énekesnő és egy manapság nagyon menő előadó. Christina Aguilera kicsit lelakott mostanában, de a hangja még megvan, úgyhogy nem csoda, hogy jól jött neki a napszemüveges kopasz mankó.
A számunkra érdekes rész a 42. másodperc körül csendül fel:
Kell egyáltalán mondanom, ki az eredetije annak a dallamnak? Jó, azért a rend kedvéért: az A-ha együttes a nyolcvanas évektől kezdve egészen 2011-ig aktívan zenélgetett. A Lifelines című 2002-es albumuk is állati jó lett, de nem lett széles körben sikeres. A-ha – Take On Me, a videoklipje a mai napig a tévé elé szögez:
Feldolgozásokból persze Dunát lehetne rekeszteni, még így árvíz idején is, úgyhogy inkább csak a nyalánkságokat válogattam be, ugyanis jellegtelen próbálkozás szép számmal, borgőzös csörömpöléssel együtt. Olyat pedig most csakazértse fogok bevágni ide, amelyik olyan, mint ha téglát dobtak volna a mosógép dobjába. (Nem viccelek, ennek lehet nagyjából ilyen hangja, bár ez alatt épp a Harlem Shake szól.)
Mégiscsak kezdjük egy kritikán aluli feldolgozással. Nem sok baja van, csupán annyi, hogy a srácoknak meg kellett volna tanulni énekelni és gitározni, ami azért hátrány, mert rockosított feldolgozásról beszélünk. Pedig a koncepció nem lenne rossz. Elrettentő példaként beillesztem ide, később lesz hallgatható változat is. MxPx:
Ugorgyunk. Ki tudta, hogy Captain Jack is feldolgozta ezt a zenét? Nem egy nagy durranás, de a csaj hangját még mindig imádom.
Ez a ska-punk verzió viszont egész jó lett, csak a refrén nem áll össze valahogy (Reel Big Fish):
Akinek ennyi nem elég még ebből a stílusból, itt meghallgathat még egyet, talán még kicsit jobb is, mint az előző. Ebben meg már kicsit sok lett a gitár meg a műanyag keménység, de akad más variáció is a témára. Kettő is.
2000-ben járunk, a talán legismertebb feldolgozás az A1 csapaté. Nos, mit is mondhatnék, hirtelen annyi érzés szállt meg a videoklip végigizgulása után. A fiúbandák a fénykorukat élik, egy-két évvel vagyunk a Mátrix után, szerintem a srácok a Tront is nagyon szerették, a Netscape Navigatorban futó videó pedig megelőzte a korát. Persze a Nick Carter klón itt is tagja a csapatnak. A zene (és csapat) végül nem lett túl sikeres, de biztosan csak azért, mert négyen voltak, ezt már Kyle is megmondta (1:25-től). Röviden: minden másodpercében bámulatos videoklip következik:
Bárokba is tudok megfelelő, jazz verzióval szolgálni (Eve St. Jones):
Anni B. Sweet változata általánosan kicsit könnyebben befogadható:
A végére hagytam a gyöngyszemet, mert ennyi változat között törvényszerű, hogy legyen ilyen is. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a világ még nem készült fel ennek a változatnak a befogadására, de kis szerencsével soha nem is fog (Mansfield):
Szavazás most nincs, az A-ha a legjobb, deal with it.
