Vége az ünnepi pihenésnek (vagy éppen hajtásnak), úgyhogy örömmel jelentem be, hogy a blog nem áll le a világvége után sem. Először is BUÉK minden kedves olvasómnak!
Ez a poszt most rendhagyó lesz, ugyanis nem csak egy zenéről írok, hanem úgy általában magamról is kicsit.
Vannak olyan művek, amelyek különösen meg tudnak fogni, amelyeket sokszor meg tudok hallgatni egymás után, helytállnak a számítógép mellett, munka közben, a kocsiban vagy akár BKV-n hallgatva a jó kis Sennheiser fülessel, ami sikeresen kívül tartja még a metró csattogását is. Tehát az a zene, aminek a hangulata olyan. Ahol a hangszerelés (vagy szintetizálás) is olyan. Az ének (ha van) szintén olyan. Még az sem követelmény részemről, hogy klasszikus értelemben vett hangszeres zene legyen, lehet simán gépzene is. Amikor az egész úgy áll össze, hogy jobban nem is tudna másképp. Érzelmeket vált ki. Minden egyes alkalommal, amikor meghallgatom. Többnyire persze köthetőek valamilyen élményhez, csalódáshoz vagy örömhöz, de nem mindig, néha pusztán a zene tökéletessége is elég ehhez. Mutatok néhány példát, hogy mire gondolok, de mindenkinél másképp nézne ki egy ilyen lista, tehát ha úgy tetszik, ez az én zenei lelkivilágom (felületes) esszenciája, ezért nem haragszom meg, ha nem jön át mindenkinek. Ide csak nagyon ritkán kerül be új zene, évente átlagosan mindössze egyetlenegy. (A Hurts album kivétel volt, az úgy robbant be az életembe, hogy egyenesen Japánból kellett megrendelnem a különleges kiadású CD-jüket, ami azóta is az eredeti fóliában ül szűzen és bontatlanul, a netről letöltött vele megegyező FLAC-okat hallgatom mindenhol. Lehet, hogy perverz vagyok, de nem zavar.)
A felsorolt előadókat úgy egyáltalán is nagyon szeretem, majdnem mindegyikük szerepelt is már itt a blogon. Röviden ezeket a zenéket hívom desterzenének.
A Wikire mutató linkeket ezúttal hanyagolom. Biztosan lesz benne új mindenkinek, a blogon lévő Youtube plugin segítségével az egész egyben is meghallgatható playlistként.
- Delerium – Serenity és Silence (Niels van Gogh vs. Thomas Gold Remix)
- Enigma – Turn Around és Gravity of Love
- Dido – Take My Hand
- A Hurtstől majdnem bármi, de legyen kiemelve mondjuk a Stay
- Mylène Farmer – Innamoramento
- Roxette – Things Will Never Be The Same
- U2 – One (Anton Corbjin version) (szigorúan csak ez a videoklip és verzió)
- Hans Zimmer – Rain Man theme
- Guns 'n Roses – Estranged
- Ofra Haza – Ahava és You
- Darren Hayes – So Beautiful (ex Savage Garden)
A lista azért tart(ana) még tovább is, de valahol mégiscsak meg kell állnom. Ebbe a (számomra) illusztris társaságba próbál meg befurakodni Will Young, akinek a munkássága ismeretlen volt előttem majdnem egy évvel ezelőttig, bár most is csak egy albumát ismerem. 2002-ben tűnt fel az angol Pop Idol tehetségkutatóban, és az alábbi zenéje szintén igazi desterzene, így megérdemli, hogy ezt a viszonylag ismeretlen előadót is promotáljam a kicsinyke kis blogomon (az ajánlás is a blog olvasótáborából érkezett, köszönet érte). A zene 2012-es, Losing Myself:
Az eredeti előadó persze – mint sejthető – nem ő, de a fenti bevezető után már nem lehet meglepetés, hogy melyik verzió tetszik nekem jobban. Pedig ez sem rossz, sőt. Kavinsky feat. Lovefoxxx – Nightcall. Kavinsky egy francia elektro house zenész, ez a szerzemény pedig a 2011-es Drive (magyarul Gázt!) című filmben hangzott el (Ryan Goslinggal főszerepben).
A zene megihletett másokat is, készült belőle például rap verzió is, és ez is egészen jó, bár nem tettek hozzá sokat az eredetihez. Lupe Fiasco – American Terrorist III:
Kicsit bátrabban nyúlt hozzá az eredetihez és varázsolta hip hoppá a Childish Gambino. Egy hangyányit kevesebb scratcheléssel és jobban időzített szaggatással a vokálban jobb lett volna, de így is egészen hallgatható: