Ez a bejegyzés is egyike a tipikus rádöbbenéseimnek, kíváncsi leszek, kinek mondok majd úgy újat, mint amennyire nekem új volt az alábbi felismerés, de ne szaladjunk ennyire előre. Hamisítatlan 90-es évek hangulata volt és van a mai napig a német Rollergirl egyik slágerének, a Dear Jessie-nek. A németek igencsak jelen voltak abban az időben – és ebben a stílusban is –, elég, ha eszünkbe jutnak a Scooter slágerek, vagy a Rollergirl-analóg Blümchen (pl. Boomerang). Ennek ellenére könnyen lehet, hogy az előadó névről esetleg már nem is rémlik, de a videó biztosan felszakít majd sebeket.

Lassan küldetésemmel kezd válni, hogy olyan Scooter zenét találjak, ami nem feldolgozás. Nos, nem vagyok túl sikeres eddig. Mindig úgy gondolom az egyikről, hogy az tuti eredeti, de nem, az sem az. És a másik sem. De még a harmadik sem, úgyhogy nincs kétségem afelől, hogy teljesen megérdemelten mutogat ott a frontember az ORB fejlécén. 

Nem csüggedek. Na, akkor majd ez.

Ugye kitaláljátok – NEM, ez sem az. Viszont itt most álljunk meg egy kicsit, ugyanis ez az egyik kedvencem tőlük, ami a Back in the U.K. A kezdődallama sokáig a csengőhangom volt még a prüttyögős mobilkorszakban (szakszóval élve monofónikus csengőhangkorszakban), ugyanis az ezer éves Ericssonokon is volt már dallamszerkesztő, én meg nem voltam rest az egyetemen az egyik óra alatt kikeresni a kottáját és bepötyögni). 1995-ben debütált az Our Happy Hardcore című albumon, kifejezetten a brit rajongók kedvéért írták, de az ír rajongótábor iránti tiszteletből az album Back in Ireland címmel jelent meg Írországban.

Sajnos csak az idén nem egy nagy művész ment el közülünk, ebből a szomorú apropóból írtam például Etta Jamesről és Whitney Houstonról, ide sorolható Jack Tramiel is, legutóbb pedig Robin Gibb és Donna Summer is elhunyt. Robin Gibbről (és a Bee Geesről) lesz még szó a közeljövőben, ez a cikk Donna Summer leghíresebb slágeréről, a Hot Stuffról szól.

Az életéről, zenei munkásságáról sok cikk jelent már meg, csupán két fontos részletet – egyúttal két embert – szeretnék kiemelni: Giorgio Morodert és Harold Faltermeyert. Giorgio volt a producer; ő az, aki összeköti Donna Summert a Sparks-szal (dehogynem ismered! When Do I Get To Sing My Way), Blondie-val, Bonnie Tylerrel, Freddie Mercuryval (!) vagy hogy egy ismert filmet is említsek, a Flashdance-szel. Harold pedig a szerzők egyike, biztos vagyok benne, hogy egy zenéjét (legalább) ismeri mindenki: Axel F a Beverly Hills-i zsaruból. Ding ding! Ugye mondtam. Ezen kívül együtt dolgozott rengeteg művésszel, a már említett Sparkstól Billy Idolon át a Pet Shop Boysig. Szóval jó, ha megjegyezzük ezt a két nevet, két zseni lapul meg mögötte.

Térjünk vissza Hot Stuffhoz. A zene robbantott annak idején, azóta is ismeri mindenki, a feldolgozásainak pedig se szeri, se száma. Három hétig trónolt a toplista tetején, és több „minden idők legjobb dalai” listán is szerepel. Először hallgassuk meg az eredetit:

Back in Time-ból legalább kettő létezik. Az egyik Huey Lewis Back in Time-ja a Vissza a Jövőbe sorozathoz, mégsem erről lesz most szó. Éppen ma van a Men in Black 3 hazai premierje (ami szintén időutazós, tehát érthető a címválasztás), így nézzük meg kicsit alaposabban a frissen mozikba kerülő film betétdalát, ugyanis van róla mit írni bőven.

Jó néhány blog és hír foglalkozott már a témával (pl. Filmdroid), miszerint a harmadik résznek már nem Will Smith írta (khm...) a zenéjét, hanem most először egy külsős vállalkozó munkálkodott rajta, név szerint Pitbull. Érdemes megnézni a kommenteket a videók alatt, egyetlenegy olyan bejegyzés van csak, amelyik nem fikázza porig, azt is én írtam. Nekem ugyanis még majdnem tetszik is – bőven elképzelhetőnek tartom, hogy miközben felcsendül majd a zene a film alatt (vagy elején-végén), ott és abban a környezetben (értsd: mozi) igenis ütni fog, és még aznap este sok ezren fogják letorrentezni. (Frissítés: megnéztem a filmet, és nem, nem üt, teljesen jellegtelen lett. Az egyetlen jópofa rész ezzel kapcsolatban – és ezzel talán nem spoilerezek nagyon –, amikor a liftben felcsendül az eredeti dal is.) Akkor is, ha nem éri el az első két rész betétdalának a színvonalát, és akkor is, ha egyébként Pitbullt és a zene szót nem szeretem egy mondatban emlegetni. Szóval sikeres lesz, efelől nincs kétségem, de aki csak a számoknak hisz, azoknak is van adatom: a filmet még be sem mutatták, de már négymillió fölött jár a nézettsége a klipnek a Youtube-on. Ebben biztosan benne van a filmet megelőző óriási várakozás is.

Viszont valahogy nem adja ki. Nem annyira rossz, de nem is jó. Remélem a filmre ez nem lesz igaz. A srác ráadásul a hivatalos videoklipben úgy próbál egyszerre keménynek és sármosnak tűnni, hogy közben nem jött össze egyik sem, ezen nem segít a konstans Alekosz-beállás sem. Igaz, semmi sem véletlen...

(forrás: Subba)

A kedves kis bevezetőm után lássuk a hivatalos videoklipet, ami mérsékelten még vicces is:

Már megint nem ezzel kéne foglalkoznom, lenne elég bokros teendőm, de ma meghallottam a rádióban ezt a számot és muszáj volt leülnöm megírni. Ezen kívül szeretnék kedvezni a férfi olvasóknak a szexis videókkal.
A Stereo Love Edward Mayától 2009 nagy slágere, bár a mai napig is rendszeresen játsszák a rádiók. Magyarországon a Rádiós Top 40 listáján a 8. helyig jutott, de 11 különböző toplistán (Írország, Csehország, Franciaország, stb.) az első helyet szerezte meg. Engem mondjuk ledöbbentett, hogy az előadó nem angol vagy amerikai, hanem román, igaz, a hangsúlyos harmonikarészek gyanúsak lehettek volna…
Edward Maya az első változatot Vika Jigulinával adja elő, gondolom a klipben is ő vonul lassított felvételben a görög tájakon.

Lehetséges ez? Hogy Cyndi Lauper valahogy megvuduzta a legnagyobb slágerét, hogy csak és kizárólag az ő változata legyen fantasztikusan tökéletes? Mert jöttek próbálkozások, de majd meglátjátok, egyik sem ér fel az eredetivel. Ami egyébként számomra egy himnusz. Imádom, pedig még meg sem születtem, amikor berobbant a köztudatba. Nagyon gyakran meghallgatom, mert egyszerűen minden szava aranyat ér. Szóval most ugorjatok ki a székből/ágyból/akárhonnan is neteztek és énekeljétek velem és Cyndivel, hogy ooh girls just wanna have fu-un, ooh girls just wanna have fuuun! (Ha lehet, egy gigantikus tupírt is fésüljetek a hajatokba.)

Az utóbbi időben szanaszét játsszák ezt a felvételt. Nem igazán kedvelem ezt a Flo Rida nevezetű „rappert”, és biztos voltam benne, hogy egy manapság kellően divatos, ámde korántsem nagy múltra visszatekintő, instant karriert befutott „plasztik” előadó csakis feldolgozással dobbanthat ekkorát. A blogodat követve láttam, hogy ez nem is az első eset.

Ezzel az ajánlóval kaptam meg Flo Rida Good Feeling című zenéjét Dead End nevű olvasónktól. Annyira tetszett a bevezetője, hogy úgy döntöttem, egy az egyben átemelem, és egyet kell értenem vele még akkor is, ha ezzel sok Flo Ridára nedvesedő tinilány olvasót elveszítek. Ne értsük félre: hallgatható zenét „készít”, amit csinál, a műfajában (popcorn rap) teljesen megállja a helyét; sőt, a Right Round című feldolgozását nagyon szeretem is, de nagyjából annyi a slágereiben az eredetiség, mint az aktuálisan futó brazil szappanoperák nyolcszázadik részében. Ahogy Dead End is írta, a Good Feeling az aktuális megasláger, annyira mega, hogy még a Megasztár friss évadában is ebből a zenéből vágnak a versenyzőket bemutató snittek alá hangulatfokozót. Sőt, mi több, micsoda orbitális véletlen, hogy a sztárvendég épp Flo Rida lesz majd a döntő döntőben. (Nem fizetett hirdetésünket látták...)