Will Smith is azon rapperek közé tartozik, akik tudták, hogy hova kell nyúlni ahhoz, hogy a sláger nagyot üssön. Mivel nemsoká érkezik a mozikba a Men in Black 3 (előzetes itt), az első rész betétdalát vettem elő. Will Smith ugyan jobb színész, mint zenész, de a zenéit a hangulatuk miatt akkor is szívesen hallgatom, ha amúgy egyébként nem vagyok túl nagy raprajongó. (Jó, a Wild Wild West mellényúlás volt. A film is, a zene is. Belefér.)
Men in Black, 1997:
Kinek mi a kedvenc Dr. Alban zenéje? Kedvenc fogorvosunk sok jó zenével örvendeztette meg a fiatalokat a 90-es években, viszont két biztos tippem van: a Sing Hallelujah! („SZEGED!”) és az It's My Life („itsz máj lájf csikizd a didit szet mí frí”). Én is imádom mindkettőt, sőt, emlékszem, hogy amikor az It's My Life új volt és ment a német VIVÁn, a kanapét izomból püfölve tomboltunk rá és ordítottuk a szöveget, már amit és ahogy értettünk belőle. (10 évesen még így tomboltunk.) Mégsem ezekről lesz most szó, hanem egy nem túl ismert zenéjét, a No Coke-ot emelném ki, ezért valószínűleg nem ez lesz a blog történetének legnépszerűbb posztja, ennek ellenére aki szereti a zenéjét, a 90-es éveket, a hip-hop reggae-t, az hallgassa meg, hátha tetszeni fog. A basszusa pedig mélynyomóval hajletépős erősen.
Az érdekes ebben számomra az, hogy nem is a Dr. Alban-féle változat tetszik a legjobban, hanem annak egy remixe, viszont még a kedvenc doktorunk is plagizált, igaz, az ő doktori címe valódi. A szöveg egyébként a drogok elleni harcra buzdít.
Először hallgassuk meg a No Coke-ot eredetiben:
Sokat filóztam, hogy melyik dalt válasszam első nevem alatt kijövő posztnak. Azt, ahol a dal jó, a feldolgozásai pedig hitványak vagy pedig a kevésbé jó dalt, ütős feldolgozásokkal? Az utóbbi nyert, bár ebben közrejátszott az is, hogy így újra linkelhetek The Baseballst, akiknek köztudottan a groupie-juk vagyok. Lássuk hát, Ayo Technology.
Mrs.starkey nem pihen, ezúttal is kisegít, miközben én a bokros teendőim között próbálok valahogy a végükre evickélni. Köszönjük neki az újabb cikket!
Aki ismeri A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című Guy Ritchie Madonna Exférj filmet (nincs olyan ember, aki ne ismerné [jelentem, én nem láttam – Dester]), az biztosan emlékszik a következő számra. A film egyik kulcsjelenetében bukkan fel és bizonyítja, hogy a remix változat tökéletes sztriptíz-aláfestőzene. De lássuk előbb az eredetit! (Nyugi, nem a te hangfalad recseg, ez egy ilyen régi, bakelit felvétel.)
Ezzel a cikkel Jack Tramielre emlékezik a blog, aki tegnapelőtt hunyt el.
1999-ben járunk ismét, a Zombie Nation leghíresebb zenéje ekkor jelent meg. Annyira primitív, hogy már ezért jó. Még az illesztés sem teljesen penge néhol, tisztán hallatszik a zene elején, hogy úgy lettek az egyes részek egymás mögé vágva. Én rendszerint hangfaltesztnek használtam, és főleg akkor, ha a szomszédoknak szerettem volna üzenni valami kedveset. A videoklip rettentően bugyuta és irritáló, megy a zenéhez, a faszinak egyenesen a szájába lépnék, de valahogy mégis tetszik az egész (nem, biztos nem a csajok miatt).
Már annak idején felmerült bennem a gyanú, hogy egy korabeli játék zenéjének a feldolgozása lehet, ugyanis a szintetizátor felettébb emlékeztetett a SID hangprocesszor hangzásvilágára, de csak évek múltán jöttem rá, hogy melyik játékról van szó. (Mert hát tényleg egy játék zenéjének a feldolgozása...)
A további süket duma helyett jöjjön a videoklip:
Mi a közös az alábbi együttesekben, előadókban?
Első látásra nem sok, a spektrum eléggé széles. Ugyanakkor mindannyian felhasználták ugyanazt a hangmintát (lásd balra), ráadásul az ismert zenéikben. A lista persze korántsem teljes. Abban viszont biztos vagyok, hogy akár a 70-es évek diszkóját szereted, akár a 80-as éveket; mindegy, hogy rocker vagy rapper vagy, netán az elektronikus zenét kedveled, ezt a dallamot ismered ilyen vagy olyan formában. Sőt, tekintve a gyökereit, a fentiek alapján még a klasszikus zenék közül is ismersz egy igencsak jelentőset, még ha nem is tudtál róla. Olyannyira nagy a hasonlóság egyes esetekben, hogy amikor az eredetit hallgattam éppen, megkérdezte a barátnőm, hogy akkor most Coolioról fogok írni? Amikor mondtam neki, hogy is, és említettem neki, hogy egy 1680-ból származó mű szól épp, kicsit meglepődött... Más esetekben nagyon el van bújtatva, de a dallam ilyenkor is felismerhető kis odafigyeléssel.
Elfogultságom határtalan lesz: Michael Cretu, az Enigma egy személyben egy zseni. Ő az egyike azon keveseknek, akiknek bármelyik albumáról akármelyik dalt szívesen meghallgatom. Az egyik legismertebb zenéje a Return to Innocence – tökéletes zene tökéletes videoklippel, ráadásul ez a dal hozta meg számára a világhírnevet. Gondoltátok volna, hogy még ő is merített ihletet innen-onnan? Annyira egyedinek tűnik ez a szerzemény, és mégis...
Creturól néhány érdekesebb adat: félig román, félig osztrák származású, a felesége pedig Sandra volt (2007-ig), az Enigma projekt pedig a házasságuk után született nem sokkal, 1988-ban. Az a Sandra, aki szintén jó néhány slágert tudhat maga mögött, főleg a 80-as évekből (pl. a Maria Magdalenát), sőt, Cretu albumain is vokálozgatott néha. Az első Enigma album 1990-ben jelent meg, és 282 hétig (!) maradt fenn a Billboard 200-as listáján (igen, jól olvastátok, 5 és fél évig). Andru Donalds szintén segédkezett néhány alkalommal (róla is volt már szó a blogon). Ennyi száraz adat után elevenítsük fel a Return to Innocence-et:
