Ismét egy szomorú hír szolgáltatta a témát ehhez a cikkhez: elhunyt 53 éves korában Chrissy Amphlett. Ha a név nem is feltétlenül ismerős, a zene biztosan az lesz. Leszek olyan pofátlan, hogy kölcsönveszem a Quart vonatkozó cikkének a szövegét, Rónai András remekül összefoglalta a lényeget, így mindannyian képet kaphattok arról, miért is számít üttörőnek a zene.

Chrissy Amphlett ötvenhárom évesen hunyt el, a mellrákkal és a szklerózis multiplexszel folytatott hosszú küzdelem után. Az 1959-ben született énekesnő 1980-ban alapította meg a Divinyls zenekart Mark McEntee gitárossal. Egyetlen igazán nagy nemzetközi sikerüket 1991-ben érték el az I Touch Myself című dallal, ami meglehetősen nyíltan a maszturbációról szólt. Annyira, hogy nem minden rádió játszotta, de így is eljutott az amerikai slágerlista 4. helyéig, illetve több más országban bekerült az élvonalba. Mint egy ausztrál lap méltatásában olvasható, az I Touch Myself nemcsak beszél a női szexualitásról, hanem egyben a zene és az ének jellegzetességeivel meg is testesíti azt; ráadásul nem szégyenkezik, nem kér bocsánatot és nem röhögcséli el a témát. Így hozzájárult a maszturbációval kapcsolatos társadalmi tabuk fellazításához.

A Divinylst a nagyvilág erről a slágerről ismeri, és ennek hosszú életét ráadásul garantálják az interneten rendszeresen megjelenő „legjobb dalok a maszturbálásról” listák. Azonban az 1980 és 1996 között, változó felállással működő zenekar hazájában, Ausztráliában igazi sztárnak számított. Rögtön első kislemeze sikeres lett, majd a húsznál több single és öt nagylemez többsége szintén. Chrissy Amphlett részt vett a dalok írásában, és különleges hangja mellett erős, provokatív színpadi jelenlétéről is ismert volt; gyakran lépett fel iskoláslány-egyenruhában, harisnyában. A zenekar 1996-ban feloszlott, majd tíz évvel később összeállt, de a koncertezés mellett csak egyetlen kislemezt készített. Chrissy Amphlett a zenélés mellett színészkedett, önéletrajzi könyvet is írt.

forrás: [origo] Quart

Tizenöt év. Ha harminc évet nevezünk nagyjából egy generációnak, akkor én tizenöt évet hívnék egy zenei generációnak. Ennyi idő kell ahhoz, hogy a zigótából olyan tinédzser legyen, akinek az eredeti zene az apjuk generációjának a zenéjét jelentse, ami egyben ciki is. Az eredetit a megjelenése után általában rögtön követik a klónok, ami hatványozottan jellemző volt a 90-es évekre. Ezután körülbelül 15 év telik el, hogy az alapokat felhasználva teljesen új zenét írjanak, akarom mondani a legjellegzetesebb részt felhasználva és új dobot alárittyentve új szöveget rámondjanak, netán autotune-nal ráénekeljenek. Az apák fogják a fejüket, hogy már megint mi ez a szar, a tinik meg tombolnak az új megaslágerre a diszkókban. Már akinek engedik persze.

A már megint mi ez a szar érzés nálam hatványozottan jelentkezik akkor, amikor az eredeti zene annyira ikonikus jellegű, hogy az ember nem tudja elképzelni sem, hogy lehet még abból valami értelmeset kihozni. Nagy ritkán összejön, de általában nem. Ezúttal sem – minő meglepetés –, tehát a mai mainstream zeneipar vörös fejű székrekedéses szüleménye a mai cikk alanya is. A legalább húsz éves olvasónak újat nem nagyon fogok írni. A tippet Flankerrtől kaptam, köszi!

David Guetta feat. Ne-Yo and Akon – Play Hard:

Nem cséplem a szót fölöslegesen: a Twilight Zone ugyan messze nem a legnagyobb slágere a 2 Unlimitednek, de nem egy elfelejtett zene azért. Van benne viszont egy részlet, amit mintha már hallottunk volna valahol... És az is kellően ismert zene ahhoz, hogy feltűnjön a hasonlóság. Figyeljük csak azt a jellemző részletet 46 másodpercnél:

2007-2008-ban futott fel, akkortájt egészen sokat játszották is, de mostanában már csak keveset hallani az egynyári fecskét, a Heatert Samimtól. Két albumot adott ki, de ez az egy slágere volt eddig, és a linkelt Wikipedia szócikke is eléggé rövidke. A teljes neve Samim Winiger, és svájci, ennyit elég is tudni.

Megígértem a Facebook oldalunkon, hogy „Alacsonyzaj Károlyék” legismertebb slágere, a Wonderful Days is szerepelni fog a blogon. A happy hardcore stílus egyik jeles képviselőjére már nosztalgiával gondol vissza a mai szűk harmincas korosztály. Rengeteg verziója van, ebben az időben az atyaúristen is feldolgozott összevissza, összeállt mindenki mindenkivel, így követni se könnyű. Remélem nem tévedtem el én sem. Úgy tudom, hogy ez az eredeti verzió, Charly Lownoise & Menthal Theo, 1994:

A bejegyzés az Index kapcsolódó cikke alapján készült. Ez a bejegyzés csupán a lényegi részeket tartalmazza; a teljes történetért, rövid interjúkért kattints a fenti linkre!

Süsü, a sárkány gyerekkorunk egyik kedvenc sorozata, a dallamát bárki eldúdolja fejből, bátrabbak szöveggel együtt is eléneklik. A zenéjét 1975-ben szerezte Bergendy István, de a mai napig nem derült ki megnyugatóan, hogy véletlen egyezésről van-e szó, vagy valahonnan megismerte egy amerikai kolléga egyik szerzeményét. Én az utóbbira tippelnék, de a szavazásban nyitva hagyom a másik lehetőséget is.

Érdekesség, hogy Süsü először rádiójáték formában jelent meg Magyarországon, ezután ültették át bábjátékba. Süsü magyar hangja a kezdetektől fogva Bodrogi Gyula volt.

Süsü zenéje:

Vége az ünnepi pihenésnek (vagy éppen hajtásnak), úgyhogy örömmel jelentem be, hogy a blog nem áll le a világvége után sem. Először is BUÉK minden kedves olvasómnak!

Ez a poszt most rendhagyó lesz, ugyanis nem csak egy zenéről írok, hanem úgy általában magamról is kicsit.

Vannak olyan művek, amelyek különösen meg tudnak fogni, amelyeket sokszor meg tudok hallgatni egymás után, helytállnak a számítógép mellett, munka közben, a kocsiban vagy akár BKV-n hallgatva a jó kis Sennheiser fülessel, ami sikeresen kívül tartja még a metró csattogását is. Tehát az a zene, aminek a hangulata olyan. Ahol a hangszerelés (vagy szintetizálás) is olyan. Az ének (ha van) szintén olyan. Még az sem követelmény részemről, hogy klasszikus értelemben vett hangszeres zene legyen, lehet simán gépzene is. Amikor az egész úgy áll össze, hogy jobban nem is tudna másképp. Érzelmeket vált ki. Minden egyes alkalommal, amikor meghallgatom. Többnyire persze köthetőek valamilyen élményhez, csalódáshoz vagy örömhöz, de nem mindig, néha pusztán a zene tökéletessége is elég ehhez. Mutatok néhány példát, hogy mire gondolok, de mindenkinél másképp nézne ki egy ilyen lista, tehát ha úgy tetszik, ez az én zenei lelkivilágom (felületes) esszenciája, ezért nem haragszom meg, ha nem jön át mindenkinek. Ide csak nagyon ritkán kerül be új zene, évente átlagosan mindössze egyetlenegy. (A Hurts album kivétel volt, az úgy robbant be az életembe, hogy egyenesen Japánból kellett megrendelnem a különleges kiadású CD-jüket, ami azóta is az eredeti fóliában ül szűzen és bontatlanul, a netről letöltött vele megegyező FLAC-okat hallgatom mindenhol. Lehet, hogy perverz vagyok, de nem zavar.)

A felsorolt előadókat úgy egyáltalán is nagyon szeretem, majdnem mindegyikük szerepelt is már itt a blogon. Röviden ezeket a zenéket hívom desterzenének.

A Wikire mutató linkeket ezúttal hanyagolom. Biztosan lesz benne új mindenkinek, a blogon lévő Youtube plugin segítségével az egész egyben is meghallgatható playlistként.

• Delerium – Serenity és Silence (Niels van Gogh vs. Thomas Gold Remix)
• Enigma – Turn Around és Gravity of Love
• Dido – Take My Hand
• A Hurtstől majdnem bármi, de legyen kiemelve mondjuk a Stay
• Mylène Farmer – Innamoramento
• Roxette – Things Will Never Be The Same
• U2 – One (Anton Corbjin version) (szigorúan csak ez a videoklip és verzió)
• Hans Zimmer – Rain Man theme
• Guns 'n Roses – Estranged
• Ofra Haza – Ahava és You
• Darren Hayes – So Beautiful (ex Savage Garden)

A lista azért tart(ana) még tovább is, de valahol mégiscsak meg kell állnom. Ebbe a (számomra) illusztris társaságba próbál meg befurakodni Will Young, akinek a munkássága ismeretlen volt előttem majdnem egy évvel ezelőttig, bár most is csak egy albumát ismerem. 2002-ben tűnt fel az angol Pop Idol tehetségkutatóban, és az alábbi zenéje szintén igazi desterzene, így megérdemli, hogy ezt a viszonylag ismeretlen előadót is promotáljam a kicsinyke kis blogomon (az ajánlás is a blog olvasótáborából érkezett, köszönet érte). A zene 2012-es, Losing Myself: