Ez az ajánlás erre a rövid hétvégére szó szerint házon belülről jött, a kedvesem egyik kedvenc előadója nyomán derítettem fel a történetét. A sok Dreams közül az egyikről, jó eséllyel a leghíresebbről lesz szó.
A diszkókban néhány éve (2005-ös a feldolgozás) a Deep Dish féle változat szólt sokat, így ezzel kezdeném a sort. Abban emelkedik ki a többi közül, hogy az eredeti előadó vendégvokálozik benne, de nem csak ez az egyetlen erénye, ezt leszámítva is teljesen élvezhető.
Az eredeti előadó pedig Stevie Nicks és csapata, a Fleetwood Mac. Már a dal megszületése sem mindennapi körülmények között zajlott. Képzeljük el az alábbi szituációt: a hippikorszak közepén vagyunk, ráadásul a csapatban is megy (összevissza?) a kavarás, de épp mindenkinek az élete csődbe megy. A dobos válik. A basszusgitáros különköltözik a billentyűstől. A gitárosnak és az énekesnek (aki ugye Stevie Nicks kisasszony) épp tönkremegy a nyolc éves kapcsolata. Ráadásul pont lemezfelvétel van, mindenkinek toppon kéne lennie. Szar ügy, mi?
Nicksre egy nap nem volt szükség a lemezfelvételnél a stúdióban, úgyhogy bezárkózott egy másikba egy zongorával. Leült az ágyra, talált egy dobhoz való kottát, bekapcsolta felvételre a kazettás magnót és megírta a Dreamset röpke tíz perc alatt. Még tetszett is neki, hogy úgy írt egy diszkózenét, hogy egyébként ez szokatlan volt tőle. Amikor megmutatta az alkotást a banda többi tagjának, úgy döntöttek, hogy már másnap fel is veszik a dalt. Így is történt, de végül csak a dob- és éneksávot tartották meg belőle, a többi sávot később vették fel újra Los Angelesben.
A dalt a közönség is hamar nagyon megkedvelte, a toplista első helyéig ugrott 1977. június 18-án.
A dalnak rengeteg feldolgozása született az elmúlt 35 évben, ezek közül a leghíresebb a Corrs változata. Eleinte egy tribute albumra készült volna, de annyira sikeres lett, hogy végül külön is kiadták. Sőt, 1998-ban Mick Fleetwooddal is eljátszották élőben.
Ritkán fordul elő, hogy egy dalnak a „gyári” remix változata is hivatalos sikereket érjen el, ezúttal ez is sikerült: a Tee's remix is a 6. helyig mászott fel a toplistákon. (Tee = Todd Terry, sok jó remix fűződik a nevéhez, pl. Yazoo – Don't Go vagy Texas - Summer Son.)
Nézzük a további említésre méltó verziókat. Amikor megláttam az egyiknél, hogy japán az előadó (Chihiro Yonekura, gyakorló japántanulóknak 米倉 千尋), már dörzsöltem a tenyerem, de csalódnom kellett: egészen korrekt, semmi extra, abszolút nem nyivákolós. A Letters To Cleo is feldolgozta a dalt (és ez is a Corrs verziójára hasonlít, akárcsak az előző), de ez sem emelkedik ki a többi közül semmivel.
A Gregorian viszont hozta a formáját 2007-ben:
A The Morning Benders (később POP ETC) egykedvű pengetése kicsit füstös kocsmaszagú, de azért nem rossz:
Colton Ford viszont zokszó nélkül megerőszakolta a zenét. Csak egy 38 másodperces interlude létezik belőle két zene közötti átvezetésként, de bízzatok bennem, ennyi is elég lesz. Belehallgattam a többi zenéjébe is, mind ugyanilyen affektálós vinnyogás, és az sem mentség, hogy exmelegpornósról van szó.
A Glee sorozat kicsit komolyabb felkészülést követően látott neki a saját feldolgozásának, a két énekes Kristin Chenoweth és Matthew Morrison.
Sok-sok feldolgozás van még, ha találtok olyat, amit feltétlenül említésre méltónak találtatok, dobjátok be a közösbe kommentben, ahogy máskor is.