Amikor Eminem zenéje körbeviharzott a világon 2002-ben, nagyjából hasonlóan deja vu érzése volt az embernek, mint amikor a Stan tarolt a slágerlistákon. Az érzés teljesen jogos, és ezúttal a forrás sem annyira ismeretlen, szóval nem kell élő zenei lexikonnak lenni ahhoz, hogy az eredetiről is legyen némi fogalma az embernek. Hallgassuk meg először Eminem változatát, utána megyünk tovább.

Az eredetiben van kraft rendesen, az egyik kedvencem az együttestől, ami nem más, mint az Aerosmith. Az énekes, Steven Tyler írta, és ha a stílusát kellene meghatározni, akkor elég jól körbe tudnám írni: classic rock power ballad. A dal teljes hosszában emelkedik, a végén az ember már legszívesebben kirúgná a ház falát, egyszerűen zseniális.

Egy megoldatlan rejtély van benne számomra csupán: a gépemen és a neten is találtam egy másik verziót, amelyet mintha nem Steven Tyler énekelne, de Aerosmithként van (lehetséges, hogy tévesen) listázva. Tud erről valaki valamit?

A fenti szerzemény 1973-as, de teljesen kortalan, ezt a zenét mindig imádni fogják az emberek, efelől nincs kétségem. Ritka az olyan alkalom, hogy csak és kizárólag kiváló feldolgozásokat tudjak csak berakni a cikkbe, ez most ilyen. Talán azért van így, mert kellően komplikált és kifinomult a dal ahhoz, hogy bármilyen kiscserkész csak úgy hozzányúljon, ugyanakkor nem tudom rockon kívül más stílusban elképzelni. Pontosabban van egy kivétel... De ne szaladjunk ennyire előre.

Ha járatos vagy a hard rockban vagy a heavy metalban, akkor gondolkozz el azon, hogy ha az öt legjobb gitárost fel kéne sorolnod ebben a két stílusban, kiket választanál. Nem könnyű, de abban szinte biztos vagyok, hogy Yngwie Malmsteen (méltatlanul) kimaradna. Ő volt az egyik úttörője a heavy metal és a klasszikus zene ötvözésének, itt van például az Icarus' Dream Suite Opus 4, ahol ráadásul folyamatosan váltogat is (legalább) két gitár között. Érdemes végighallgatni, nem fogsz unatkozni a bő nyolc perc alatt sem. Yngwie viszont főleg gitáros, nem annyira énekes, úgyhogy rakjunk mellé még egy nagy öreget – Ronnie James Dio jó lesz? Naná, hogy jó, sőt, egészen kitűnő párosítás. Sajnos a beágyazás egy az egyben nem megy, úgyhogy két kattintást igényel.

Azt viszont nem mondta senki, hogy egy popénekes, adott esetben akár egy hölgy nem adhatná elő hitelesen, ami már csak a dal hangterjedelme miatt sem kis bravúr. Anastacia is imádja ezt a dalt, viszont csak élőben szokta elénekelni, ezért mindössze egy fisfos shakycam felvételem van csupán róla:

Egy viszonylag friss poprock banda, a Train is előadta élőben. Ebből fagadóan „hígabb” is, mint a fentiek, de 3:15-től 3:20-ig így is libabőrözős.

A kedvencemet hagytam a végére. Az Enigma (igen, az az Enigma, itt egy példa) vezető énekese, a jamaikai származású Andru Donalds is elénekelte ezt a dalt. Az ürge minden tekintetben kakukktojás a fentiek között, de talán épp ezért imádom. Vagy esetleg azért, mert az Enigmáért is rajongok, ki tudja...

A lista, ahogy szokott lenni, most sem teljes, akadnak még kiváló változatok – ezeknek a felfedezését meghagyom a tisztelt olvasóközönségnek.