Ideje már a Soft Cell (és sokan mások) sikeréről, a Tainted Love-ról is írnom. Az ötletet és egy feldolgozás linkjét ismét mrs.starkey adta, köszönöm neki ismételten.
A Soft Cell legnagyobb slágeréről van szó, igaz nem csípte el az első helyet a toplistákon 1981-ben, csak a nyolcadikat, viszont 43 héten keresztül fenn volt a százas listán. Úgy van, majdnem egy teljes évig. Ez volt a második kislemezük (az első nem jutott fel a listákra), és ha ez sem lett volna sikeres, a Tainted Love lett volna egyben az utolsó is. Nos, kissé pesszimistának bizonyultak, ugyanis 1981-ben az Egyesült Királyságban ez a kislemez kelt el a legnagyobb számban. Két verzió is készült belőle, de időben jó nagy eltéréssel: az alábbi videón az 1981-es, eredeti változat hallható a kéttagú csapattól, de készítettek belőle újabb változatot 1991-ben is, új videoklippel. Hogy melyik ez az újabb változat, nem vagyok teljesen biztos benne, talán ez lehet. (Segítséget örömmel veszek!) Az egyébként megvan, hogy a Soft Cell egyik fele Marc Almond?
Remixek is készültek belőle, itt van például a Deep Dish-féle verzió, mai füllel hallgatva jóval diszkóbarátabb. Feldolgozás (cover) viszont több van, igencsak hosszú a lista, úgyhogy csak szemezgetni fogok belőle, és még így is csömörödni fogtok tőle a végére, azt garantálom. Az egyik legismertebb Marilyn Mansoné, 2001-es és a Már megint egy dilis amcsi film soundtrackjén hallható, a film magyar címétől mindig kiráz a hideg. Ide a cenzúrázott változatot illesztem be, mivel a cenzúrázatlanhoz be kell lépni a Google fiókba; akit ez nem tart vissza és azt szeretné inkább látni, ide kattintson, de előre szólok: a kíváncsi szemlélődő nem sokkal kap többet, mint az alábbi változatban.
Rihanna nem egy az egyben dolgozta fel, hanem „csupán” gazdagon felhasznált a zene alapjából a harmadik kislemezéhez, az SOS-hez (2006):
Elrettentő példa is akad, a belga Milk Inc. formáció miniszoknyás, divattüccös, 2006-os, itt-ott hamiskás változatától megálltam a fejlődésben. Pedig volt nekik hallgatható zenéjük is, például a Livin' a Lie (bár zeneileg ez se sokkal korrektebb a Tainted Love-nál, tehát a hallgatható kategórián belül értendő), ez viszont nem sikerült jól. A Fásy-jellegű be sem kötött szintetizátor csapkodásáért csípőből külön pontlevonás jár.
Jöjjön akkor ennek a recipróka (nem, nem írtam el, katt a linkre) Imelda Maytől, tavalyelőttről. Nekem kissé modoros, de meg merem kockáztatni, hogy ennek ilyennek kell lennie, ez így jó, ráadásul az alapjára zokszó nélkül ráhallom a Blues Brotherstől az Everybody Needs Somebody-t, csak behúzták a féket kicsit, valamint lejjebb rakták. Na jó, hangyányit nagyobb a különbség, de tuti összehúznám őket egy keverőpulttal. Egy biztos: a stílus hibátlan.
A szívemhez kicsit közelebb áll a nagy öregek, a Scorpions változata, de ennek valószínűleg az az oka, hogy a rockot alapból jobban kedvelem. Akkora élet és sodrás van benne, hogy az valami elképesztő, szinte furcsállom, hogy pont a Scorpions követte el. Ráadásul nem is túl régen, 2011-ben. Hangerőt felcsavarni, hadd szóljon!
Maradjunk Németországban, viszont egyúttal forduljunk stílusban megint egy nagyot. A mai „édes jó istenem” díjat ezúttal Max Raabe kapja, bár ő eleve olyan feldolgozásokat készít, hogy mindegyik zenéje simán megkapná. (Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára vendégszerepelt a blogon...) Az „annyira szar, hogy már jó” kategória. Ez a változat is 2001-es, akár Marilyn Mansoné, boldogan megnéznék velük egy duettet.
A slusszpoén megint a végén jön: nem a Soft Cell az eredeti előadó, hoppá – hanem Gloria Jones, 1964-ből. Az üteme is jóval gyorsabb, de hangszerelésében is sokkal inkább erre hasonlít Imelda May változata, mint a Soft Cellére.
