Az rádiók által egyik leggyakrabban beválogatott zene Tina Turnertől a The Best, ami nem csak úgy merítget innen-onnan, hanem egy az egyben feldolgozás. Ráadásul két nagy név találkozik itt, ugyanis az eredeti előadó is ugyanabban a ligában játszik, mint a rocknagyi.

A No Mercy - kis híján one hit wonder - együttes dala is szorosan illeszkedik az igazi 90-es évek hangulatba, kevesen felejtenék le egy Best of 90s válogatás CD-ről. Aztán ahogy jöttek, úgy tűntek is el a köztudatból, hiába aktívak manapság is, a legfrissebb zenéjük nincs még egy éves. Van egy olyan sejtésem, hogy még mindig a Where Do You Go-ból befolyó díjakból élnek, de legalább a stílusuk megmaradt.

Na a Boney M se egy szent, ha a feldolgozásokról, nyúlásokról, ötletmerítésekről van szó, mégis valószínűleg kevesen tudják, hogy honnan is jött a Ma Baker. Elsősorban nem a szövegre gondolok, ugyanis az azért még inkább a köztudatban van, hogy ki volt Ma Baker, pontosabban Ma Barker, de az angolul értők már a zene legelején elhangzó szövegből is gyanút foghatnak. Azoknak, akik nem szeretnek Wikipedia szövegeket olvasni, összefoglalom két mondatban: Ma Barker egy bűnözőasszony volt a múlt század elejéről, aki a Barker gengsztercsalád fölött anyáskodott, képletesen és szó szerint is. Végül ügynökökkel vívott fegyveres csatában halt meg 1935-ben. Nem írtam el a nevét, tényleg Barker volt a családneve, a Boney M csak azért változtatta meg, mert - figyelj - úgy jobban hangzott.

Fragma slágere 2001-ben a diszkók egyik kedvence volt, és azóta sem sokat veszített a vonzerejéből, még ha nem is lehetne doktori disszertációt írni a dalszöveg mélyén rejtőző értékeiről. No de nem is ezért szeretjük. Emlékszem, annak idején igencsak közelről voltam kénytelen megismerkedni az előadó ezen albumával, ugyanis az akkori főnököm nonstop ezt a CD-t hallgatta a Suzukijában, ráadásul egészen sokat autóztunk. (Viszont mivel igencsak fülbemászó és szerettem már akkor is, nem esett azért annyira nehezemre.) Ahogyan most keresgéltem, egészen sokfajta klipet találtam, de én csak egyet ismerek közülük, ami annak idején a német Viván is ment: a csajokból álló focicsapatos verziót. Magát a klipet meg is találtam a neten, de egy újabb, 2008-as változat alatt, ami nem az igazi, egyszerűen nem is értem. Van viszont cenzúrázatlan verzió, állítólagos eredeti verzió (a zene tényleg annak tűnik, de a klipje nem rémlik), de mégis a fenti vegyes változatot linkelem be ide videó formájában. Bírtam a klipet, na.

A Hurts roppant felkapott lett az utóbbi másfél évben, főleg ahhoz képest, hogy egy egylemezes együttesről van szó. A Wonderful Life (aminek nincs köze a Black slágeréhez) eléggé sokat ment a rádióban, de az egész lemez gyakorlatilag szenzációs, biztosan tetszeni fog az elektropop rajongóinak. Idén még a Szigetre is kilátogattak, ráadásul már másodjára. Az élő közvetítésnek hála én és a fölöttem lévő két emelet az otthonából is kényelmesen végighallgathatta a koncertet (ami épp a Confide in Me-nél szakadt meg, köszönet érte!). Kijutni idén sajnos nem sikerült. (Legalábbis nekünk biztos, a szomszédok lehet, hogy kinn voltak, mert nem kopogtak le...) Egy szó mint száz, az utóbbi pár évben együttes nem kerített még így a hatalmába, és hátha lesz az olvasók között olyan, aki még nem ismerte őket. Mivel eredetit alkotnak, feldolgozni viszont nem szoktak, egyetlen zenéjüket tudom csak szerepeltetni a blogon, és ennek is megvan a története. Először jöjjön a Confide in Me a Hurts-től.

Hosszú nyári szünet után tér vissza a blog, bízom benne, hogy emlékeztek még az ORB-re. Vége a Szigetnek, vége az olimpiának, a Diablo III is már pár hónapos, így ráértek.

Mindenki bólogat, úgyhogy haladjunk tovább.

Craig David tavalyelőtti zenéje, a One More Lie több, mint gyanús – még akkor is, ha nem figyeljük az alcímét. Az eleje nagyon retrósan kezdődik, túl retrósan, sőt, gyakorlatilag egy az egyben az eredeti, már ha ismerjük az eredetit.

November Rain... Ó, a November Rain. A Guns N' Roses egyik legeredetibb dala, amely úgy tökéletes, ahogy van; már ez az egy szerzemény elég lett volna ahhoz, hogy a bandának megszavazzuk az örök halhatatlanságot. A művet hallgatván úgy elrepül kilenc perc, mint ha csak három lenne (még ha régebben előszeretettel le is csípték a végét a rádiók és a zenecsatornák, mert hát a számok nem hazudnak, a kilenc az mégiscsak kilenc). A megszokottól ellentétben a Guns N' Roses ezúttal a másik végén áll az original-remix láncnak, más jellegű nyomós okom van a dal szerepeltetésére. A b-oldalon már jó régen megjelent egy videó, ami önmagában is bizsergésre késztette anno a tenyeremet egy blogbejegyzés írásához, de azért kivártam vele egy kicsit, mivel a két blog olvasói között azért csak akad némi átfedés. (Amiért a b-oldalnak jár persze a köszönet.) Mielőtt folytatnám, hallgassuk meg Axl-től és (volt) csapatától.